Ködös, nedves téli reggel. Autózás után egy teljesen idegen hely. Biztos pont a másik kutya, a nagynénje, és én. Teljesen természetes módon szimatolással kezd, hiszen a kutya legfőbb érzékszerve az orra! Nem a szeme! Nincs póráz és nem szalad el. Természetes módon tudja, hogy mi össze tartozunk. Én meg tudom, hogy a hely biztonságos és erős a kapocs közöttünk, de a nagynénje is segítségemre van, hiszen ő sem távolodik messze és első szóra azonnal vissza jön, ha hívom.
Lásd! Beszélhetsz hozzá, fütyülhetsz, ő a szimatolással van elfoglalva. Még nem tanult meg azonnal reagálni, sokkal jobban lekötik a szagok, mint a hangom! Megtanulja ő is, hogy a hangom jelentsen valamit, HA MEGTANÍTOM NEKI! Csak azt követelhetem, amit megtanítottam! Még nem gyakoroltuk eleget, hogy ezt meg is tudta volna tanulni.
Ma, mint tegnap szintén sétára indultunk. A változás annyi, hogy most anyát és lányát vittem együtt.
Hasonlóan szimatolással, fűcsomó rágcsálással, a mama és a szagok követésével telt az idő. A Izisz a szuka több figyelmet és energiát követelt tőlem, mert erőszakosabb, "makacsabb" azaz kitartóan ragaszkodna a saját elképzeléshez. Ellenáll a pórázzal való korlátozásnak is, próbálkozik, próbálkozik .....na, de az irányító én vagyok.
Cintarella, az anyja meg velem van, és segít! Terelte, szemmel tartotta, ellenőrizte, de ugye a füvet ő is szereti rágcsálni, arról nem beszélte le a lányát sem.
